-Bill…az ott az amire gondolok?

-Mire gondolsz?

-Egy medvére.

-Nagyon úgy tűnik.

-Én azt hittem csak hülyültél, amikor azt mondtad, hogy itt medvék is vannak.

-Én tényleg hülyültem.

-Akkor meg?? Ez hogy kerül ide??

-Honnan tudjam??

-Én félek. Nagyon. Meg fogunk halni.

-Dehogy fogunk meghalni. Csak semmi pánik.

-Semmi pánik?

-Egy 500 kg-os medve van előttünk és azt mondod semmi pánik?

-Nagyon lassan hátat fordítunk és lassan, lassan elindulunk.

Meg is tettük, amit Bill mondott, ám amikor tettünk pár lépést a medve hirtelen ordított egyet, felénk kezdett szaladni és neki ment Billnek. Szó szerint sokkot kaptam. Elkezdtem ordítozni, segítségért üvölteni. Szakadt belőle a hisztérikus sírás. Bill eszméletlenül feküdt a földön, azt hittem, hogy meghalt. A medve nekem akart jönni, de hirtelen összeesett.. Mellettem megjelent pár vadásznak, vagy nem tudom minek nevezhető ember, akik lelőtték a medvét.

-Hölgyem jól van?

-A barátom, meghalt..segítsenek…hívjanak valakit. Kérem segítsenek.

-Kérem nyugodjon meg.

-Segítsenek könyörgöm.

Úgy negyed óra elteltével megjelentek a mentősök, és mentőhelikopterrel bevitték Billt a kórházba. Én nem mentem velük, értem egy mentő jött, bár külsőleg nem lett semmi bajom, de sokkot kaptam. Mindenképpen be akartak vinni a kórházba. Amikor beértünk már Zacék is a kórházban voltak.

-Jajj Cami, jól vagy?-ölelt magához Zac.

-Igen. De borzalmas volt. Nem tudom ki verni a fejemből. Szörnyű volt. Bill…Bill hogy van?

-Még semmi hír róla.

-Tom?

-Tom lement kávéért. Teljesen összetört. Amikor meghallotta, hogy mi történt Billel szó szerint majdnem összeesett.

- Ez az én hibám. Ha nem kellett volna visszamenni velem, akkor nem történt volna meg ez az egész. Bill miattam van itt, velem kellett volna ennek megtörténnie.

-Nem Cami, ez hülyeség. Ne okold magad, nem te tehetsz róla.

-De igen. Ha…meghal…én…azt…sose bocsájtom meg…magamnak…

-Ez őrűltség. Nem a te hibád.

Megjelent Tom. Szúrós tekintettel rám nézett. Odamentem hozzá.

-Jól vagy?

-Nem. Képzeld nem. Az ikertestvérem bent fekszik, és lehet nem éli túl.

-Sajnálom.

-Cseszd meg a sajnálatodat.

-Tom hagy abba.

-Neked kellene ott lenned. Nem neki. Mert veled mindig van vmi. Mindig a középpontban akarsz lenni.

-Nah mostmár tényleg fejezd be.-förmedt rám Zac.

-Ne. Hagyd csak. Igaza van.

-Egy francot van igaza. Ez véletlen volt. Nem téged kell okolni.

-Hagyjuk…megyek iszok valamit.-mondtam, majd lementem.

Hihetelen ez az egész. Egy hétköznapi lány vagyok. Azt hittem, hogy minden úgy történik, ahogy egy normális emberrel. Bulizok, megismerek valakit, összeházasodunk, gyerekeink lesznek és élünk életünk végéig. Erre minden jó és rossz megtörténik velem. Medvetámadás?? Úristen, mint vmi filmben. Amúgy közben kiderült, hogy valamilyen nemzeti parkból szökött ki a medve, és több hónapja kóborol Ausztriában és Németországban. De akkor is…miért nem élhetek unalmas hétköznapi életet?

Miután ittam egy pohár üdítőt, felbattyogtam Zacékhez. Pont akkor konzultáltak az orvossal. Amikor odaértem hallottam, hogy azt mondták, hogy Bill az intenzíven van és kómában van. Átfutott rajtam a hideg. Bill talán fel sem ébred én pedig itt teszek-veszek. Ez annyira igazságtalan. Nagyon rosszul éreztem magam. Be akartam menni hozzá, de az orvos nem engedett be csak egy embert, és gondoltam úgy jó, ha ez az egy ember Tom. Később Bill szülei is megérkeztek. A többiekkel úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. Közben a kórházat ellepték az újságírók, és így is csak testőrök kíséretében tudtunk kimenni a kórházból. Otthon ledőltem a kanapéra és elkezdtem sírni.

-Mi a baj?-kérdezte Zac és megölelt.

-Az, hogy annyira rosszul érzem magam. Bill intenzíven van és az sem biztos, hogy túl éli. Én meg itthon vagyok, és a sokkon kívül semmi bajom nincs.

-Camila! Fejezd már be. Attól, hogy ezzel kínzod magad, attól még Bill nem lesz jobban. Inkább erősnek kellene lenned és tartani a lelket az emberekben. A sajnálkozással és önhibáztatással nem érsz el semmit.

-Igazad van. Ne haragudj. Csak olyan rossz. ahogy láttam, ahogy az a böhöm állat Billre támad, borzalmas volt. Akár egy horrorfilm.

-Elhiszem. De inkábba család mellett kellene állnod, nem pedig itt sajnálkozni.

-Tudom. Jajj nem is tudom mi lenne velem nélküled.

Körülbelül hajnali 3-kor kerültünk ágyba, bár szinte le sem hunytam a szemem. Felkeltem fél 7-kor, felöltöztem és bementem a kórházba. Tom kint ült a széken, és mereven bámult a földre. Amikor meglátott odajött és szorosan megölelt.

-Bocsáss meg azért, amiket mondtam. Nem te tehetsz róla, sose kívánnám, azt hogy te legyél így, mert fontos vagy nekem. Csak annyira félek. Rettegek Cami, hogy elveszíthetem az ikertestvérem.

-Voltál bent nála?

-Igen. Gépekre van kötve. Csak fekszik mozdulatlanul.

Közben ki jött az orvos.

-Ha gondolják egyikük bemehet Kaulitz úrhoz.

-Menj csak.-ajánlotta fel Tom.

Vettem egy mély levegőt, megszorítottam Tom kezét és neki indultam. Beöltöztem a védőruhába és bementem hozzá. Annyira rossz volt. Csak feküdt az ágyon, pumpálva bele a levegőt. Leültem mellé és csak bámultam. Elkezdtem neki beszélni, valahogy legbelül éreztem, hogy ő hallja mindazt, amit mondok neki. „Elmeséltem” hogy mégis miken megyek keresztül. Mit érzek…vártam, hátha megpillen a szeme, hátha megmozdítja a kezét…de semmi. Csak feküdt az ágyon élettelenül…

Uhha…hát kicsit brutkó lett…kell az izgalom. Remélem tetszik. Bocsi, hogy már lassan egy hónapja nem írtam, de időm sem kedvem nem volt valahogy. És utólag is „Boldog Mikulást”! J