Mindenki meglepetten állt a válasz előtt, főleg Bill. Sabina mélyen a szemébe nézett és elkezdett beszélni.
-Ne haragudj, de nem voltam arra képes, hogy igent mondjak. Szeretlek, talán még soha senkit nem szerettem így mint téged, de nem akarom, hogy hazugság legyen a házasságunk. Te nem engem szeretsz…hanem…Camilát. Ezt egy ideig nem akartam elfogadni, de rá kellett jönnöm, hogy nincs más választásom. Elég volt látni a próbákon, hogy mindketten mennyire szenvedtek a helyzettől. Én csak azt akarom, hogy boldog legyél. És az oldalán, akit tényleg szeretsz. Lehet, hogy ezt nem így kellett volna, ennyi ember előtt, de így történt. És örülök ennek. Remélem boldog leszel…-megpuszilta Billt, majd kisétált a templomból.
Bill meredten állt az eset előtt, azt hiszem talán fel sem fogta, ami történt. De őszintén abban a pillanatban én is ledermedtem. Minnél hamarabb ki akartam kerülni ebből a szituációból. Ezért kapkodva a lábaim, kisiettem én is a templomból. Bementem az öltözőbe, Sabina épp átöltözött.
-Szia!
-Helló! Nagy alakítás volt, mi?
-Honnan tudod, hogy Bill és én?
-Csak rátok kell nézni. Már az elején feltűnt, hogy valami van, de ahogy a megbeszéléseken és a próbákon viselkedtetek, még ha valamennyire tagadtátok is, végül rájöttem, hogy ti szeretitek egymást.
-Ez nem ilyen egyszerű. Billel, azért szakítottunk, mert nem működött. És…
-Nincs semmi és. Ti komolyan egymásnak vagytok teremtve. Ne szalaszd el ezt a lehetőséget. Bill szeret téged…és látod mennyire jó. Szerelem nélkül is képes lett volna elvenni, attól függetlenül, hogy szeret téged.
-Tudom…
-Legyetek boldogok, mert megérdemlitek.
-Köszi Sabina. Úgy gondolom nagyon félreismertelek téged.
-Én is téged. Annak ellenére, hogy Bill és te…nagyon szép esküvőt szerveztél.
-Remélem te is boldog leszel, és rátalálsz a megfelelő partnerre.
-Miattam ne aggódj. Minden tőlem telhetőt megteszek.-mosolygott, majd megöleltük egymást.
Miután Sabina elment, kimentem körül nézni, hogy az emberek, hogy állnak. Már csak kevesen voltak a templomban, azok is inkább rokonok, és közel barátok. Az emberek ezt az esküvőt nem igazán fogják elfelejteni, főleg hogy valószínűleg másnapra az újságok címlapján „Bill Kaulitz kudarcba fulladt esküvőjéről” fognak cikkezni. Odamentem Billék szüleihez.
-Ez aztán a meglepetés.-mondtam kissé zavartan.
-Hát igen. Máshogy terveztem mindent.-mondta Simone.
-Ne aggódj Simone. Én is.-mondtam.-közben megérkezett Bill is…közelebb jött, de nem szólt egy szót sem.
-Öhhm, én megyek, szólok a fotósoknak, a zenekarnak, meg hasonlóknak, hogy ennyi.
-Megyek veled.-kiáltott fel Bill.
Fasza. Kiakartam magam húzni, erre kellőképpen felajánlja a segítséget…igazából csak mentünk egymás mellett és egyikünk sem szólt semmit. Most őszintén ezután mit lehetne mondani? Minden túl gyorsan történt, ahhoz, hogy határozott kérdések és válaszok legyenek a fejünkbe.
-Meglepett igaz?-törte meg Bill a csendet.
-Nem is kicsit. Mindenre számítottam. De erre nem.
-Az biztos, hogy ez a sors. Ennek így kellett történnie.
-Lehet…
-Nem Cami. Biztos. Először is neked kellett az én esküvőmet megszervezned, ami borzasztó. Végig nézni a próbákat. És a nagy napon az esemény ellentétbe ütközik.
-Lehet, hogy csak pusztán véletlen…
-Persze. Jajj Cami. Ez azt jelenti, hogy nekünk együtt kell lennünk.
-És most mit vársz?? Hogy a nyakadba ugorjak, és a világba üvöltsem, hogy szeretlek?? Nem tudom megtenni. Nekem ez sok. Lemondtam rólad. Beletörődtem, hogy egy másik lánnyal éled le az életed. És most minden olyan, amilyen előtte. Nincs semmi. Ne kérd, hogy elfelejtsek mindent.
-Nem kérem. És megértelek…persze…
-Jó…most elmegyek anyudékhoz, megnézem, ott milyen helyzetek vannak. Majd beszélünk.
Autóba pattantam, és elmentem Simone-ékhoz, hogy elküldjem a zenészeket, elvitessem a cuccokat. Úgy 3 órába telt, majdnem minden a helyére került. Simone kicsit behívott beszélgetni, majd mentem haza. Akár mi volt, igazán fárasztó nap volt. Sőt talán ez az egész hónap az volt. Jó egy kis pihi. Ledőltem a kanapéra, becsuktam a szemem és nem csináltam semmit. Próbáltam kikapcsolni magam. Azonban pár perc múlva zajt hallottam a hálóból. Előkaptam egy palacsintasütőt és lassan elkezdtem a szoba felé menni. Kérleltem, hogy ha van ott vki jöjjön elő, persze senki nem mozdult. Beléptem a szobába, és érdekes látvány fogadott. Az egész helyiség tele volt gyertyákkal, és rózsaszirmokkal. Beljebb léptem, becsukódott az ajtó. Hátulról valaki átkarolt. Egy ismerős érintés, egy ismerős érzés.
-Bill??
-Látod, nem is látsz, mégis tudod, hogy én vagyok.
-Csak gondoltam, hogy csak te csinálhatsz ilyet.
-Igen, én is ezt mondanám. De ugye tetszik?
-El akarsz csábítani?
-Azon túl vagyunk. Már jó két éve.
-Nah igen…
Bill magához húzott…ellen akartam állni…de hát neki?? Nem lehet. És talán nem is akartam annyira. Az biztos, hogy felejthetetlen éjszaka volt…
Reggel, amikor felébredtem, úgy éreztem mintha mindezt csak álmodtam volna. Féltem kinyitni a szemem, nehogy újból a múltban ébredjek. De láttam, hogy Bill mellettem fekszik, és megnyugodtam. Kimentem reggelit csinálni. Negyed óra múlva Bill is megjelent a konyhában. Egy lágy puszit adott az arcomra, majd leült az asztalhoz.
-Jól aludtál?
-Ha veled lehetek, akkor persze.
-Jajj…ne mondj ilyen szépeket.
-Régóta várom már ezt…hogy reggel melletted ébredhessek, hogy veled reggelizzek.
-Cami…sajnálom azokat amiket mondtam neked…minden rosszat…bocsáss meg.
-Ne is beszéljünk róla. El van felejtve…de amúgy félek…nem tudom, hogy működni fog e. Mert eltelt egy kis idő, amíg külön voltunk, és mindkettőnknek rossz volt, de nem azért szakítottunk, mert valamelyik fél hűtlen volt, vagy hasonló, hanem mert nem jöttünk ki egymással, nem működött. Bizonytalan vagyok.
-Ha azt akarod mondani, hogy kis időt kérsz, akkor…
-Igen Bill…kérlek érts meg. Egyik pillanatban még az esküvődet szerveztem és imádkoztam, hogy csak éljem túl, most pedig itt vagyok veled, a karjaidban. Ez nekem túl sok…egyelőre szeretnék időt kérni, ha nem baj.
-Megértelek. Te érzed, hogy neked mi a jó.
-Köszönöm. Örülök, hogy így fogadtad.
-Azt hiszem, most megyek, de majd beszélünk.
-Persze.
Kikísértem Billt, de majd neki láttam főzni valamit. Délután felhívott a professzorom, hogy bár az esküvő elmaradt, remek munkát végeztem, és mindenki meg volt elégedve. Ennek nagyon örültem, és boldogan vágtam bele a tanulásba és az újabb munkalehetőségbe. Rengeteg új ötletem támadt, és úgy éreztem mindennel csak tanultam.
Hétfőn reggel bementem a főiskolára. Beültem néhány előadásra, majd fél 1-kor indultam haza. Kifele menet az iskolából egy ismerős alak tűnt fel. Azt hittem, hogy tévedek, de nem. Amikor felismertem odamentem hozzá, és leszólítottam…
-Zac?
-Cami?? Jesszusom, te hogy kerülsz ide?
-Én? Inkább te?
-Itt tanulok. Egy ideig Németországba költöztem. Na de te?
-Én is itt tanulok. Sőt itt is élek. Pár éve költöztem ide, a szüleim válása után.
-És jól vagy?
-Igen köszönöm. De olyan érdekes. Azt hiszed, ha új országba költözöl akkor nem találkozol senkivel. Ellenben én már több ismerősömmel is összefutottam.
-Őszintén eddig te vagy az első ismerős. De örülök neki, mert még eléggé egyedül vagyok ebben a nagyvárosban. Még nem sikerült túl komoly kapcsolatokat kialakítanom.
-Tudod mit gyere át este. Beszélgetünk, kajálunk, iszogatunk. Persze csak ha nincs más dolgod.
-Örömmel, semmi elfoglaltságom nincs estére.
-Jól van. Itt a névjegy kártyám. Akkor mondjuk 6-ra várlak.
-Ott leszek. Szia
Zac egyébként cserediák volt Madridban, a gimiben. Igazi amerikai srác. Akkoriban nagyon jól összebarátkoztam vele, de mivel haza kellett mennie, így megszakadt a barátság. De remélem, most újra jó barátok lehetünk…
Jaj hát bocsi, hogy itt beharangoztam, hogy hamarosan új rész, csak nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztem. Na mindegy. Remélem tetszik majd ez is, bár annyira nem lett izgalmas. És köszönöm az eddig véleményeket, nagyon jól esnek és örülök, hogy tetszik mindenkinek. Na hát akkor ehhez is várom a kommentárt. És élvezzétek a szünet utolsó óráit. ;) pusz
