Az állapotom napról napra javult. Miután felébredtem rá másfél hétre elmehettem az intenzívről és rendes kórteremben töthettem a napjaimat. Apunak haza kellett utaznia, mert sürgős üzleti tárgyalása volt…persze, neki mindig is fontosabb volt az üzlet…mindegy. Anya mindenáron maradni akart, de mondtam neki, hogy nyugodtan menjen haza apával, már jól vagyok és nem leszek egyedül. Tudom, hogy neki is dolga van, nagyon szeretett volna maradni, de végül fájószívvel, de beleegyezett. Az orvos közölte, hogy még 2 hetet benn kell maradnom a saját érdekemben. Gondoltam magamban, nagyszerű. Tuti fogytam vagy 5 kilót, amilyen itt a kaja. Egy csecsemő többet eszik, mint amit mi kapunk. Ha úgy bele gondoltunk több mint 2 hónapot kórházban voltam. Billék mindennap bejöttek hozzám. Elláttak finomságokkal. Az utolsóelőtti napon Bill szinte egész nap bent volt nálam.
-Tessék…hoztam neked egy kis meglepetést.-odaadott egy kis dobozkát. Mikor kinyitottam egy nyakláncot pillantottam meg benne. Volt rajta egy medál. Pontosabban egy betű.
-B?? B mint Bill…
-Igen. Tudod mikor az intenzíven voltál lélegeztetőn és azt sem tudtuk hogyan tovább, még az orvosok sem, rengeteget tűnődtem. A legszörnyűbb gondolatok kavarodtak a fejemben. Féltem, hogy elveszítelek és sose ölelhetlek magamhoz, sose csókolhatlak meg, soha többet nem mondhatom azt hogy szeretlek, nem vehetek neked ajándékot…és borzalmasan éreztem magam. Ezért úgy döntöttem, hogy adok neked egy kis ajándékot, sose akarlak elveszíteni téged. Nagyon fontos vagy nekem…
-Jajj Bill annyira aranyos vagy.-egy örömkönny csordult le az arcomon.-Nagyon örülök, hogy ennyire szeretsz…imádlak.-megcsókoltuk egymást. Elgondolkodtam azon, amit mondott és nagyon meghatott. A hagján hallani lehetett, hogy szívből beszél. Eközben Tom és Lara is megérkezett. Tom egy hatalmas sárga rózsa csokrot hozott nekem. Annyira gyönyörű volt. Úgy éreztem, hogy minden annyira tökéletes. Leszámítva, hogy kórházban voltam, van egy nagyszerű bnőm, egy jó barátom és egy fantasztikus szerelmem. A délután nagyon hamar eltelt. Tomék mindenféle gyerekkori történeteket meséltek nekem. Sokáig benn voltak nálam, utána pedig én is nyugovóra tértem. Másnap széles mosollyal ébredtem. Végre el jött a hazamenés napja. Bill reggel fél 9-re értem jött. Megkaptam a zárójelentést. Az orvos ellátott egy két jó tanáccsal…pontosabban hogy ezután is sokat pihenjek, meg vigyázzak magamra. A kocsiban eszembe jutott valami. Kicsit elszomorodtam. Bill is azonnal észrevette, majd rákérdezett.
-Mi a baj kicsim?-kérdezte Bill aggódóan.
-Semmi…vagyis csak eszembe jutott valami. Tudod én csak a nyáron vagyok itt Németországban. És a nyárnak köbö két hét múlva vége. Vagyis haza fogok menni és te meg én…
-Drágám erre ne is gondolj. Addig még van idő, kihasználjuk, hogy együtt lehetünk és minden jó lesz.
-Igen, de akkor is. Azután lehet, hogy soha többet nem látjuk egymást…-mondtam szomorúan.
-Ez hülyeség, ilyenre ne is gondolj. Sose fogjuk elveszíteni egymást. Ha te nem tudsz jönni, akkor én megyek. Ha kell Spanyolországba költözök bandástul együtt, csakhogy veled legyek.
-Nagyon aranyos vagy…
Jól estek Bill szavai, bár tudtam, hogy amit mond az lehetetlen. A karrierjük most kezd csak beindulni, a naptáruk egész évben be lesz táblázva, nem hiszem, hogy pont rám lesz Bilnek ideje. Mindegy, próbáltam arra gondolni, hogy még van 2 hét, addig Billel sülve-fölve együtt lehetünk. Persze semmi olyat nem csinálhatok még, ami annyira megerőltető lenne. Ezután csendben ültünk egymás mellett. Fél óra múlva hazaértünk. Lara már várt az udvaron. Segítettek kiszállni a kocsiból, sajnos még nem vagyok teljesen rendben. Bill elköszönt és elhajtott. Debora húslevest és paellat csinált nekem. Köztudott, hogy ez az egyik kedvenc spanyol ételem. Miután megebédeltünk, felmentem és ledőltem egy kicsit. Lara bejött hozzám.
-Alszol?-kérdezte és leült az ágyamra.
-Nem, csak pihenek. Még nagyon fáradékony vagyok.
-Cami…nagyon örülök, hogy minden rendben van veled. Eddig nagyon nem tudtam beszélni, mert valaki mindig ott volt, de nagyon sajnálom. Erről az egészről én tehetek és ha nem ébredtél volna fel…akkor én is megöltem volna magam…
-Lara ne is mondj ilyet…ez nem a te hibád. Én akartam elmenni és te semmiről sem tehetsz. Ne magadat okold.
-De igen, mert csúnyán beszéltem veled, és ha nem lettem volna ilyen bunkó, akkor nem mentél volna el és nem vertek volna eszméletlenné. El sem tudod képzelni milyen lelkiismeret-furdalás gyötört egés végig. Volt, hogy órákig ültem az ágyad mellett és sírtam. Borzalmas volt.
-Ohh Larám ne is gondoj erre. Már minden rendben.-közben felültem és folytattam.-Jól vagyok és tényleg nem te tehetsz róla. Túl sok a HA. Ha nem vesztünk volna, ha így ha úgy. Már vége. Felejtsük el.
Megöleltük egymást. Rájöttem, hogy mennyire jó, hogy ilyen barátnőm van. Az elkövetkezendő napok nagyon jól teltek. Én is jobban voltam, elmentünk piknikezni, vidámparkba, állat kertbe, szóval kihasználtuk az időt, ameddig együtt lehettünk. Sajnos viszont elérkezett a búcsúzás ideje. Billék és Lara kikisértek a repülőtérre. Fájó szívvel, de elbúcsúztam tőlük. Billel megbeszéltük, hogy neten keresztül és telefonon tartjuk a kapcsolatot. Mikor elkezdtem beszállni a gépbe, még utoljára visszanéztem rájuk. Szomorú tekintettel álltak és integettek. Olyan rossz volt, éreztem, hogy mennem kell, mert elsírom a magam. A gépen már nem tudtam visszatartani a sírást és kitört belőlem a fájdalmas zokogás. Otthon anya és apa várt rám a repülőtéren. Otthon semmi sem változott. Minden maradt úgy, ahogy volt…Billel egy darabig tartottuk a kapcsolatot. Telefonon beszéltünk, msn-eztünk…pár hónappal később pedig minden megváltozott. Ő nem írt, én nem írtam…Úgy éreztem, hogy mindennek vége, és ez a kapcsolat, csak egy szép emlék marad számomra…
Uhh, ez annyira nem lett izgi, de remélem olyan rossz sem lett. Várom a kommenteket! cupp
